Azt hiszem, nincs ember ebben az országban aki ne találkozott volna az elmúlt hetekben ezzel a szöveggel, hogy "baszok én rá, csak a románokat oda-vissza". Számomra meglepő módon, akadtak olyanok is, akik bár hallották ezt a szófordulatot, de a jelentését nem értették. Ha lenne itt esetleg ilyen, akkor pár mondatban összefoglalva. A vonatkozása természetesen focival kapcsolatos - mi más is lehetne. Történt ugyanis az, hogy akárcsak két éve a VB selejtezőkre, úgy most az EB-selejtezőkre is összesorsoltak minket Romániával. A magyar közvélemény egy jelentős százaléka pedig úgy volt vele, hogy neki mindegy, hogy hol végzünk a csoportban, csak a románokat verjük meg oda-vissza. Részben az egy éve elszenvedett 3-0-s idegenbeli vereség retorziójaként, részben a két ország, két nemzet között húzódó történelmi és politikai ellentét miatt.
Persze azért itt jóval többről volt szó, mint csupán két győztes meccsről. A magyar fociban ugyanis jó ideje nem az eredmény számít. Vagyis fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem elsősorban az eredmény. Hát akkor mi? - kérdezhetitek egészen nyugodtan. A lélek, a játék, az alázat.. Az eredmény úgymond másodlagos. Persze, jó az, ha nyerünk, de annyi kilátástalanul, és kétségbeesetten rohangáló magyar válogatottat láttunk, hogy egyszer végre szervezett focit akartunk látni.
Ezt a szervezettséget, összeszedettséget, mentális összerakást mindenki, köztük én is, az ideiglenesen kinevezett kapitánytól, Dárdai Páltól várta. Hogy megkaptuk-e? A tovább mögött bővebben kifejtem.
A Románia elleni meccset én abszolút pozitív hangulatban vártam, és ettől még az sem tudott eltántorítani, hogy a kapuban Király kapott helyet, mert úgy voltam vele, hogy jó a rutin a háznál, és kelleni fog ő oda, hogy a védelmet - ami hosszú idő óta először nézett ki valahogy - irányítgassa. Akkor váltam igazán bizakodóvá, amikor kijöttek a srácok a pályára. Mert én láttam az egy évvel ezelőtti meccset, és ott már a pályára lépéskor tele volt a gatya, nem is csoda ha pár perc után gólt kaptunk. De itt, itt most felszegett fejjel jöttek a srácok, és ahogy végigmutatta a kamera az arcokat, én a legnagyobb megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy mosolyognak. Nincsenek beszarva, nincsenek megilletődve - büszkék, és mosolyognak.
És hangosan énekelték a Himnuszt. Nálam ez egy külön mérföldkő, mert számomra ez igenis fontos. És jó volt látni, hogy nem ezt az erőltetett, címerre rakom a kezem dolgot nyomatták, hanem összekapaszkodtak, ezzel is mutatva a csapaton belüli összhangot. Mert összhang az volt, és ezt jó volt látni. Ahogy azt is, amikor a román tizenhatos sarkánál egyérintőzött Dzsudzsák talán Stieberrel és Gerával (de ebben nem vagyok biztos), lényeg a lényeg néha szemet gyönyörködtető volt a játékunk. Amikor pedig nem, akkor védekeztünk - kőkeményen, szervezetten, összeszedetten.
Évek óta nagy rákfenéje ennek a csapatnak a védelem. Elsősorban persze a jó, robosztus, ugyanakkor gyors védők hiánya miatt, másrészt mert a csapat támadószekciójának nagyon sokáig derogált visszamenni besegíteni a védelembe. De nem most!
Amikor azt látom, hogy a pályán Dzsudzsák mindig ott van, ahol a labda, hogy kifutja a lelkét is, akkor az igenis jól esik. Vagy amikor Szalai a saját tizenhatosunktól tíz méterre szerel, vagy hogy az alapvetően támadó felfogású Gera mi munkát végez el a védelem előtt sürgölődve. De ide sorolhatnám Juhászt, aki végre tényleg remekelt a védelem közepén, Kádárt vagy Vargát, akik pedig hihetetlen mezőnymunkát végeztek. Tényleg az egész csapatot fel lehetne sorolni.
Ez a csapat játszott. Ez a csapat küzdött. Ez a csapat harcolt. És ennél többet soha senki nem kért tőlük. De ennyit tesz egy edzőváltás. Téved az, aki azt hiszi, hogy a válogatott szövetségi kapitányának kell megtanítani focizni a csapatot. Nem. A szövetségi kapitánynak egy csapatot kell összeraknia, akik mentálisan és fizikailag (bár ez utóbbi sem elsősorban annak a néhány napnak az eredménye, amit az edző a csapattal tölt) felkészültek, akikben van tartás, és akik pontosan tudják, hogy mikor mit kell csinálni. És Dárdai ezt maradéktalanul teljesítette.
Édesapámmal néztem a meccset, és azon mosolyogtunk, hogy Dárdainak olyan elvetemült tekintete volt, hogy látszott rajta, szíve szerint bemenne a pályára, és szétszedne egy-két románt. És ez így a jó.
Már Szalai meg nem adott - egyébként szabály - góljával megérdemeltük volna a vezetést, de végül a románok ragadták magukhoz az előnyt - egy amúgy lesgóllal - és nekik ennyi elég is volt. Nem hajtottak tovább, nem úgy a Magyar Válogatott. Mentünk előre, de közben hátul rendre visszazártunk, fegyelmezetten, okosan. És amikor Dzsudzsák kiharcolt egy szabadrúgást pont olyan távolságból, olyan szögből, ami neki nagyon ízlik, nagyon fekszik, akkor nagyon örültem. Az, ahogy azt a labdát Balázs eltekerte a jobb felsőbe, az tanítani való. A meccs után egy interjúban elmondta, hogy mennyi macera van egy ilyen szabadrúgásnál, hogy ott gyorsan mennyit beszéltek róla Tőzsér Danival. Hogy az edzéseken nem ment neki a szabadrúgás a rövidre, csak a hosszúra, de Tőzsér javaslatára mégiscsak a rövid felsőt lőtte.
Apa nem sokat néz magyar focit, nem kedveli Dzsudzsákot sem, de a gólja után őszintén, szívből jövően nevetett. Ritkán látom őt úgy belefeledkezni egy meccsbe, mint ebbe most, de megtörtént, és jó volt nézni. Jó volt megfeledkezni magamról, egy parázs meccsen a saját válogatottamnak szurkolni, izgulni értük, örülni velük, nekik. Szeretni őket. Mert ez a csapat megérdemli a szeretet. Napját nem tudom, mikor néztem meccset úgy, hogy ennyire belefeledkeztem. Talán az amszterdami 5-3-at. Mert persze, lehet szurkolni a spanyoloknak, vagy a németeknek, és lehet szurkolni a Bayernnek, a Barcelonának. De soha nem lesz olyan érzés, mint amikor a saját nemzeted válogatottja arat lélektani győzelmet idegenben. Mert erről volt szó, hiszen a mi fiainkat az 1-1 után itthon az egekig magasztalták, míg Piturca csapatát széjjel szedte a román sajtó. Lélektani győzelem volt ez, nem is akármilyen. És meglehetett volna pontszámban is, ha Nikolics a végén belövi azt a helyzetet.
Sokan nem értik. Nem értik, miért örülünk egy idegenbeli döntetlennek, hogy miért gondoljuk, hogy más ez, mint a Pintér által elért 1-2 az Észak-Írek ellen. De csak meg kell nézni a játékosokat. Motiváltak, ott lobog a tűz a tekintetükben, Dzsudzsák vezér, egy zseni, a többiek pedig alázatosak, a lelküket kifutják.
És ugyanezt gondolom a feröeri meccs után is. Mert egyrészt, szombaton ezek a srácok olyan szinten elfáradtak, hogy hiába egy komplett stáb dolgozott azon, hogy összerakja őket, nem lehetett könnyű. Szalai olyan medvepuszikat kapott a románoktól, hogy nekem fájt nézni, Dzsudzsákot is rendre felvágták, Gera is kapta az ívet, Korcsmár és Elek kiesett, sorolhatnám. A lényeg az, hogy fáradtak voltak. Ez a feröeri csapat megfingatta már az olaszokat, az osztrákokat, a svédeket is, szóval nem szabadott arra várni, hogy ez egy sokgólos meccs lesz - pláne nem azok után, amit a románok ellen kaptunk ettől a csapattól. Ráadásul műfű van, ami kegyetlenül csúszik, a fellocsolják még jobban (yepp, játszottam műfüvön esőben, és eső után. Nem túl nagy élmény), plusz a pálya is nevetségesen kicsi volt.
Nem mondom, hogy nem vagyok picit csalódott a mutatott játék miatt, mert az vagyok, ugyanakkor elfogadom és megértem. Ezt a meccset el kell felejteni, és a finnekre koncentrálni - és szurkoljatok nekem, mert ha találok valakit aki hajlandó kijönni velem, akkor én nagyon szeretném ezt a meccset élőben megnézni.
Szóval én boldog vagyok. Tudjátok miért? Mert van csapatunk!
ps.: Ezeket a szavakat leírtam egyszer régen, egy másik blogon. Utána sajna csúnya bukta lett, de most bízom az ellenkezőjében. Szóval, a továbbiakban is:
Hajrá Dárdai!
Hajrá srácok!
Hajrá magyarok!
ps.2: tegnap ennél sokkal negatívabb voltam. De aludtam rá egyet, és már azt várom, amikor az összes kisgyerek Dzsudzsák, Szalai, Bogdán (Dibusz), Simon K., Tőzsér mezekben rohangál majd, Ibrahimovic, Messi meg Ronaldo helyett. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése