Leköszönő legendák 1.

Próbáltam kibújni a bőrömből, és írogatni bejegyzéseket sorozatokról, filmekről meg egyéb finomságokról, de rájöttem, hogy nem megy, mert a foci… Nos, akármikor hallok egy focival kapcsolatos dolgot, tényt, hírt, nekem azzal kapcsolatban megvan a markáns véleményem. Hitetlenkedés, csalódottság, letörtség, egy picike düh, összezavarodottság és mélységes szomorúság - nagyjából ezek az érzések kavarogtak bennem, amikor elolvastam a Steven Gerrard eligazolásáról szóló hírt harmadszor. Harmadszor, mert első két olvasatra nem tudtam és nem akartam felfogni. Még most sem tudom…

(bár itt ilyen nem szokott lenni, de olvasáshoz hallgatásra ajánlva: You'll never walk alone)

Beszéljünk egy kicsit Steven Gerrardról. Steven Gerrard egy klubikon. Olyan valaki, aki a klub szellemiségét magába szívva nőtt fel, aki egész életében a klubját szolgálta, akinek a neve összeforrott a csapatáéval. Aki egyet jelent az adott egyesülettel. Olyan klubikon, mint amilyen Iker Casillas vagy Raúl a Reál Madridban, Carles Puyol és Xavi a Barcelonában, Philipp Lahm és Bastian Schweinsteiger a Bayern Münchenben, Frencesco Totti az AS Románál… Stevie a Liverpool, és az egész Liverpool benne el Gerrardban. Ő az, aki rengeteg mindent megélt a csapattal – jó időket, rosszakat, gigászi győzelmeket és tragikus vereségeket. Edzőváltásokat, érkező és távozó legendás játékosokat. Majdnem mindent, kivéve a bajnoki győzelmet, ez talán örökre tüske marad benne. De egy biztos, miközben játékosok, edzők és klubtulajok jöttek mentek, egymásnak adva át a stafétát, addig Stevie maradt az állandóság a csapatban, a szív, a szerethetőség. A személy, akit az ellenfél szurkolói is tisztelnek, aki magán és magában hordozza mindazt, ami miatt emberek milliói imádják a futballt.

Gerrard és a Liverpool története meseszerű… Vagy nem is annyira meseszerű, inkább követendő? Nem, nem ez az a szó. Példaértékű? Talán. Mindenesetre sokat elmond egy emberről az, ha 27 éven keresztül ugyanazt a csapatot szolgálja. Ha kétszer utasítja vissza a Real Madrid ajánlatát. Olvasgattam csapattársak, volt csapattársak vagy csak egyszerűen a futball világában élő emberek szavait Steveiről. Van, akinek példakép, van, akinek barát, van, akinek legenda, van, akinek vezető. Egyesek szerint a világ legjobbja, akad, aki úgy véli, pótolhatatlan. A Liverpool valaha volt legjobb kapitányának is hívták, és van, aki úgy véli, ő maga a Liverpool. És ebben azt hiszem egyet is értek. Egyetértek minddel. És kegyetlen módon vérzik a szívem érte. Itt ülök a szobámban, hallgatom a You’ll never walk alone-t, olvasgatom, hogy az emberek hogyan vélekednek erről a nagyszerű emberről, és patakokban folynak a könnyeim. Nekem, aki csak nagyon ritka pillanatokkor sír igazán.

Egyszerűen nem térek magamhoz a döbbenetből, mert azt hiszem, nincs ember a földön, aki ne gondolta volna azt, hogy Gerrard a Liverpoolból megy majd nyugdíjba, hogy aztán lelkes háttérmunkásként élete végig a Liverpool és az Anfield Road védőbástyái között szolgáljon. Rengeteg dolgot tudnék mondani arról, hogy Steven Gerrard miért nagyszerű, miért zseniális. Az ő és a Liverpool közös történetéről könyvet lehetne írni – gyanítom és remélem, valaki fog is, mert el akarom olvasni – de ez nem én leszek. De azért néhány dolog: 494 meccset játszott a Liverpool színeiben és 116 gólt lőtt – eddig. Nyert FA Kupát, UEFA-kupát, Bajnokok ligáját, és angol ligakupát. Bajnokságot nem, és én ezt nagyon-nagyon sajnálom.

Bár kedvelem a csapatot, de nem vagyok Liverpool-szurkoló, soha nem is voltam, de volt egy generáció, akit nagyon szerettem – azt hiszem, nem kell bemutatnom őket, bár lehet majd a távoli jövőben lesz egy bejegyzés-sorozat azokról a csapatokról, akiket nagyon-nagyon szerettem/szeretek. Mégis Steven Gerrard távozását úgy élem meg, mintha a saját klubom legendája távozna. De szeretem őt, mindig is szerettem, és ugyanúgy, ahogy Casillas, Schweinsteiger, Villa és Puyol a kamaszkorom hősei közé tartoznak, úgy Stevie is. Ő csak… Azt hiszem egy azok közül a játékosok közül, akiket lehetetlen nem szeretni.

Még egy dolog vele kapcsolatban… Alapvetően ki nem állhatom azt, amikor egy játékos a mezén lévő címert csókolgatja gólszerzésnél, mert fölösleges ripacskodásnak tartom. De Stevie-nél ez valahogy rendben van, sőt, el is várom. Neki ez az otthona.

Szóval búcsúzóul még pár szó (és aztán töménytelen kép és videó): Köszönöm Stevie! Hogy a Liverpoolban az eszed és a lábad mellett, a szíveddel is fociztál, hogy megmutattad mi az alázat, a szorgalom, a hűség, a tisztelet… Ha bármikor haza akarnál jönni – ezt a ’Pool szurkolók helyett is bizton kijelenthetem – várunk szeretettel, gyere mihamarabb! ♥

A Liverpool FC által készített sorozatból néhány darab, ahol csapattársak, volt csapattársak, vagy csak szimplán focisták vagy edzők beszélnek Stevie-ről: