Aranylabda, 2014

Idén is megrendezték a futballvilág legrangosabbnak kikiáltott díjátadó gáláját Zürichben, hogy kiosszák a labdarúgás világában tevékenykedő, kiemelkedő jelentőségű személyeket illető elismeréseket. Természetesen megint rengeteg gondolatom, és mondanivalóm van az egész gálával, díjátadóval kapcsolatban (egészen pontosan öt és fél oldalnyi). Magával a díjjal, a díjazással, a díj csökkenő presztízsével kapcsolatban. Ismételten támadtak gondolataim arról, hogy mennyire rút dolga van a kapusoknak – és ezt ezúttal papírra, illetve képernyőre – is vetem. Rengeteg díjazottat találtam vitathatónak, így a bejegyzés végén megmutatom nektek az év álomcsapatát, az év legjobb férfi játékosát, és az év legjobb edzőjét a férfiak mezőnyéből – az én véleményem szerint. Lássunk hát hozzá a munkához!

Nehéz a dolga a katonának kapusoknak

Nehéz, de még milyen nehéz! Nem feltétlen kitűnni egy csapatból, de bekerülni. Biztos helyre játszani magad, és hozni a kötelező meccseket. Mert bár szemkápráztató bravúrokra képesek a kapusok, mégsem azok a legnehezebb meccsek számukra, amikor 90 percen keresztül folyamatosan van dolguk, hanem mikor 80 percig semmi sem történik, és egyszer csak a meccs hajrájában, bumm, egy bődületes lövés a kapu felé. Koncentrációt igényel, összpontosítást, és a játék remek olvasását.

A kapusoknak nehéz a dolguk, mert a megítélésük esetében kettős mércét alkalmaznak. Lássuk be, ez egy tény. Mert ugye egy csatár kihagyhat harminc ziccert egy négyhetes tornán, ha utána belövi azt az egyet, ami a világ tetejére emeli a csapatát, de nézzük meg a másik oldalt! Ha egy kapus konstans kiemelkedő teljesítményt nyújt, ha ugyanezen a négyhetes tornán a fontos helyzetekben mindig ott van, nem remek meg a keze, és kiemelkedik a csapatából, de mondjuk az utolsó, mindent eldöntő pillanatba – a védelem hibájából, tegyük fel – kap egy gólt, amin elúszik a győzelem, akkor kit szednek elő? A kapust. Akkor is, ha előtte húsz ugyanolyan ziccert megfogott. Akkor is, ha előtte hetekig, hónapokig magasan mindenki fölé emelkedett. Ez pedig kettős mérce, hiszen ha egy csatárnak elnézzük a 20 kihagyott helyzetet, akkor egy kapusnak miért nem, azt az egy hibát?

A kapusoknak nehéz dolga van, mert egyszemélyes a posztjuk, egy bizalmi állás, ha lehet így fogalmazni. Nagyon sokat le kell tenni az asztalra, hogy valaki biztos és állandó kezdő legyen a csapatában, legyen szó válogatottról vagy klubcsapatról. Egyszemélyes a poszt, és sokak szerint ez könnyebbség, hiszen a pályán nincs kihez viszonyítani, viszont szerintem épphogy nehézség. Hiszen a döntéseiért egyedül neki kell vállalni a felelősséget, ami hatványozottabb, mint egy mezőnyjátékos esetében. Ha egy védő lemarad, jó esetben ott van még kettő-három, aki segíthet, és a középpályán és a csatársorban ugyanez a helyzet. De a kapus egyedül van, ráadásul utolsó ember. Nincs viszonyítási alap, de nincs más sem, aki átvállalja a felelősséget, aki döntést hoz... Villámgyors reflexekre és még gyorsabb mérlegelő-képességre van szükségük.

És még rengeteg más dologra, amikkel Manuel Neuer rendelkezik. Zseniálisan követi a játékot, és majdnem mindig jó döntést hoz. Magabiztosan lép ki a kapujából, és a tizenhatos környékén sem érzi magát a komfortzónáján kívül. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy mezőnyjátékosként kezdte a karrierjét, és azt is szerette. 

Neuer összeolvasztotta a posztjával a régről ismert söprögető pozíciót, gyakorlatilag tökélyre fejlesztette és egyedülálló precizitással alkalmazza. Rengeteg előnnyel jár ez a csapatai – mind a Bayern, mint a Nationalelf – számára, mert lényegesen feljebb tolhatják a védelmüket, amivel sokkal feljebb elkezdhetik a letámadást, és ezzel sokkal nagyobb területet nyernek. Ráadásul közel olyan élvezetes nézni az ő őrült, de másodpercre pontos kirohanásait, mint a támadó játékosok cseleit. Summa summarum Neuer rengeteget adott a labdarúgásnak. De mit kapott cserébe?

A FIFA értékrendje

Tudjuk, nagyon jól tudjuk, hogy a FIFA évek óta a támadó focit preferálja, de olyan elvakult módon, ami már-már nevetséges. Persze, egy ilyen gálán nyilván látványosabb az, hogyha briliáns cseleket, és szemkápráztató gólokat lehet bevágni a kisfilmekbe, de tényleg erről szól a labdarúgás? Gólokról és cselekről, ennyi az egész? Mert nyilván ez a látványos része, de egészen biztos, hogy az egy meccs legfontosabb pillanata, amikor Neymar egy biciklivel befűzi az ellenfelet, vagy amikor Zlatan Ibrahimovic három méterről a kapuba pofozza a labdát? Nem értékelendőbb az a hajszálpontos, ötvenméteres passz, amit teszem azt Jerome Boateng ívelt pontosan a szélen felfutó csatár lábára? Technikailag melyikhez szükségeltetik magasabb képzettség? Nem ugyanolyan fontos részese egy csapatnak az a Mats Hummels, aki becsúszva góltól menti meg a csapatát, mint az a Thomas Müller, aki végül gólt szerez? Meglenne-e az adott csapat a pályán zseniálisan látó Marco Reus, Luka Modric vagy Ivan Rakitic nélkül? A kérdéseket a végletekig tudnám folytatni, de a lényeg talán mindenki számára egyértelmű.

A FIFA ezzel a hülyeséggel azt érte el, hogy túlhypolta a csatárokat, és az ő posztjuk fontosságát, holott se nem több, se nem kevesebb egy csatár, mint egy középpályás, egy védő, vagy egy kapus. Mind focisták. Mind játékosok, így ugyanúgy – alanyi jogon – járhatna mindnek az Év játékosa díj, az Aranylabda. De nem jár, mert a FIFA gólokat akar mutogatni és mi sem mutatja ezt jobban annál, hogy az Aranylabda gálán Ramosról, Lahmról, Luizról és Silváról is sikerült bevágniuk egy-egy gólt. Tök mindegy, mennyit kellett keresgélniük, de kerestek, és gyakorlatilag egy becsúszó szerelést nem láthattunk. Pedig most őszintén, ki az akinek, ha azt mondom, védőmunka, nem a becsúszó szerelés jut eszébe? Naugye.

Várom már azt az Aranylabda gálát, ahol az év csapatát 11 csatárból fogják összerakni. Nem, mintha ne lehetne 11 olyan csatárt mondani, aki odavaló lenne, itt helyben tudnék mondani (és nem, Messi nem lenne benne). De ugyanúgy tudnék 11 középpályást és védőt is mondani. Kapust nem, de mondjuk ötöt igen. A profi futball egy olyan elit, amiben bárki van benne, az különlegesnek mondhatja magát – és igen, itt első sorban az angol, német, spanyol, olasz és francia első osztályra gondolok. Milliók fociznak a világon, és nagyon csekély az a mennyiség, aki ténylegesen meg tud élni belőle.

Valóban szűk elitről beszéltünk, de nem annyira, amennyire a FIFA mutatja. Nevetséges az, hogy az elmúlt 7 évben ugyanaz a két ember kapta az Aranylabdát. Már csak belegondolni is kínos abba, hogy az elmúlt hét évben nem volt olyan, aki jobb volt, mint Cristiano Ronaldo vagy Messi. Értem én, nekik van a világon a legnagyobb PR értékük, és kis túlzással a szart is el lehet adni a nevükkel. De ostoba elképzelés őket ennyire a többiek fölé helyezni. Egészen biztos vagyok abban, hogy Cristiano Ronaldot egy német válogatottból kettő edzés után kivágnák, mint macskát szarni, és hiába jönne ide, nem tudna csodát tenni a magyar válogatottal vagy a Haladással.

És el is értünk a kulcsmomentumhoz, mégpedig ahhoz, amit én nagyon régóta mondok és gondolok – hogy ők ketten azért sztárok, mert egy csapat van mögöttük, aki kiszolgálja őket. Messi is és Ronaldo is személyes sértésnek veszik, hogyha a jobb helyzetben levő csatártársat választja egy középpályás helyette. Nem véletlenül ment ám el a Barcelonából Ronaldinho, Ibrahimovic, David Villa… Most itt van Suarez meg Neymar, és Messi kezd rájönni, hogy a világ nem csak róla szól. Cristiano Ronaldo mellett is ott vannak mások, és míg Benzema annyira nem meggyőző, James Rodriguez és főleg Gareth Bale igen is versenyre kel vele. 

A tény tehát az, hogy mindketten helyettesíthetők. Félre értés ne essék, nem azt mondom, hogy nem kivételes képességű labdarúgók, mert de, nyilvánvalóan azok. De mindkettő esetében elmondható, hogy soha nem fognak nagy válogatott tornát nyerni. Annyira azért nem nagy egyéniségek, hogy a saját válogatottjukat is a csúcsra vigyék – pedig mindketten csapatkapitányok –, azt ahol nincsenek az őket feltétel nélkül kiszolgáló társak. Ahol nem nekik rendelik alá a csapatot. Ronaldo pontosan megmutatja, hogy a Realban akkora gólvágó, amekkora, mert az az összevásárolt sztárcsapat van mögötte, aki. Ő még talán takarózhatna is a társak milyenségével a nemzeti csapatban, de Messi a Sergio Agüeróval, Gonzalo Higuainnal, Carlos Tevezzel és Angel di Mariával felálló argentin válogatott esetén már nem.

Miért jár Aranylabda?

Mindig éppen azért, amiért oda tudják adni Cristiano Ronaldónak vagy Lionel Messinek. Tavaly Ribery miért is nem kaphatta? Mert hiába nyert meg mindent a Bayernnel, nem volt kiemelkedő egyénisége a csapatának – egyébként nem, a lópikulát nem. Idén Cristiano Ronaldo a franc se tudja, hány gólján felül azért kapta meg, mert aktívan szerepet vállalt a Real Madrid bajnokok ligája, spanyol kupa és klubvilágbajnoki győzelmébe. Csak hogy tisztázzuk, a Király-kupa döntőn di Maria szerzett vezetést, és Bale góljával nyerték meg, a BL-döntőn Ramos egyenlített és Bale szerzett vezetést, Ronaldo csak lőtt egy jogtalan tizenegyest, ami már nem osztott, nem szorzott, mégis jobban megünnepelte, mint Götze a VB-döntőt eldöntő gólját. És ha már a VB, mi is a legemlékezetesebb momentumunk CR-ről? Rémlik valami vele meg az egy személyes sorfallal? Zseniális teljesítmény.

Nem akarom én elvitatni a góljait, de ha a rúgott gólok alapján döntünk az Aranylabda kapcsán, akkor az nem az Aranylabda, hanem az Aranycipő. Ha népszerűségi versenyről van szó, az megint más. Nyilván akkor is az isteni Cének jár. De ha az év legkiemelkedőbb teljesítményű játékost akarjuk díjazni – márpedig azt akarjuk – akkor ne annak a Cristiano Ronaldónak adjuk az Aranylabdát, aki a világbajnokságon rendkívül kínosan leszerepelt.

Megelőzendő a felháborodásokat írnék pár dolgot. Labdarúgó világbajnokság négyévente van, igen. De ha megkérdeznék bármilyen focistát, hogy mi a fontosabb számára, a Bajnokok ligája vagy a világbajnokság, gondolkodás nélkül rávágná, hogy az összes eddigi BL-győzelmét odaadná egy VB címért. Miért? Mert. Ez. A. Legnagyobb. Dolog. Amit. Focista. Valaha. Megnyerhet. Pont. Éppen ezért kell díjazni a világbajnokságon eredményes játékosokat az Aranylabdával, mert ha más nem, a FIFA tarthatná annyira a legnagyobb volumenű sporteseményét, hogy kicsit komolyabban veszi, veteti az díjátadón. BL-t évente nyerhet az ember, világbajnokságot négyévente. Sőt, gyakorlatilag életében egyszer. Ha szerencsés, és minden összejön.

Persze, tudom, 2010-ben sem világbajnok kapta az Aranylabdát, idén miért kellett volna? Nos, én 2010-ben is világbajnoknak adtam volna, sőt, kapusnak adtam volna. Abban a naptári évben Iker Casillasnál jobban senki nem szolgált rá erre a díjra. Fact.

De a németek az egységükkel nyertek VB-t!

Ümm.. Nope. Mármint, persze igen. De azt az egységet megteremtette valaki (Philipp Lahm és Bastian Schweinsteiger), a csapatot mentálisan felkészítette valaki (Joachim Löw) és kellő hátsó biztonságot és tartást megadta valaki (Manuel Neuer). Végy egy jó kapust, tartja ugye a mondás.

Mindenki azzal a hülyeséggel takarózik, hogy a német válogatottban nincsen egy kiemelkedő alak, de ez legalább akkor hülyeség, mint hogy Ribery nem volt húzóembere a Bayernnek. A német válogatott tele van kiemelkedő képességű és teljesítményű játékosokkal – plusz motivált fiatalokkal. De a válogatott gerincét jelentő Lahm-Schweinsteiger-Neuer tengely a nagyon szűk világelitbe tartozik, és kiemelkedik szakmailag, ÉS mentálisan, ÉS alázatban, ÉS technikailag is. Bármelyiküknek jó szívvel adtam volna oda az Aranylabdát, mert mindhárom játékos olyan, aki példát mutat az alázatával, a küzdeni tudásával, és azzal, hogy egy cseppet sem érdeklik a külsőségek. És mindhárom játékost bátran állítanám gyerekek elé példaképnek. (Az év vicce, hogy CR menedzsere kijelentette, hogy Ronaldo példaképnek való. Nem akarok abban a világban élni, ahol a gyerekek rá akarnak hasonlítani. Ezt a személyes ellenszenv mondatja vele, igen, semmi köze az Aranylabdához.)

A német válogatott pótolhatatlan elemei a világbajnokságon Lahm, Schweinsteiger és Neuer voltak. Fact. Mindhárman a Bayern kihagyhatatlan részei. Rengeteget tettek a VB címért és a Bayern Bundesliga és Német-kupa győzelméért. Remek éve volt mindháromnak. És megérdemelte volna bármelyik az Aranylabdát. Fact.

Tovább megyek. Ugyanezen Bayern München tagja, kulcsembere volt az az Arjen Robben, aki a nyáron, a világbajnokságon szíve és lelke volt a bronzérmet nyerő Oranjének. Egyéni teljesítmények, csapatban, csapatokba gyúrva. Helyt álltak a válogatottjukkal is és a klubcsapatukkal is. Ez sem az első helyen végző Cristiano Ronaldóról nem mondható el, sem a második Messiről (Messinek még csak a 23-as bő listán se lett volna helye, annyira szar, semmitmondó szezonja volt, ezért is nem beszélek róla)

Az Aranylabda, mint díj

Persze felmerül a kérdés, hogy van-e még valami értelme Aranylabdát osztani? Egyrészről ugye miért kell egy csapatsportban egyéni elismeréseket osztani, amikor jórészt úgyis ellentétekhez vezet. Másrészt pedig ott van az, hogy úgyis mindenki tudja, hogy ki fogja kapni, úgyis mindenki tudja, hogy nem az, aki megérdemli. A FIFA gyakorlatilag közröhej tárgyává tette saját magát, amikor megkreálta azt a mesét, hogy két jó focista van, Messi és Ronaldo, a többi egy nagy szar. A saját csapdájukba estek bele, mert már igazából senki nem tulajdonít neki nagy szerepet. Persze, tök jó dolog, de semmi értelme nincs, mert inkompetens, mert nem objektív. Elvesztette az értékét, a presztízsét. Láttátok Thierry Henry arcát, amikor meglátta a győztest? Rezignáltság, érdektelenség… Mindent elmond arról, hogyan vélekednek az emberek – a futballt szerető és értő emberek – az Aranylabdáról. Kár is tovább magyarázni.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a szavazók minimum 40%-a azért írta be Messit és Ronaldót az első két helyre, mert fogalma sem volt a többiek kilétéről. Hogy kik ők, mi a posztjuk, hol játszanak… De persze azt tudják, hogy ez a két név évek óta konstans ott van, hát ők biztos nagyon jók, meg a média amúgy is őket nyomja, rájuk kell szavazni. És sajnos ez is tény. És innentől kezdve pedig már tényleg nincs értelme arról beszélni, hogy számít-e valamit az Aranylabda, mert úgyis tudjuk, hogy nem.

Az „Év csapata”

Szerintem ezt még a FIFA sem gondolhatta komolyan, hogy az év csapatába bekerülhet annak a brazil válogatottnak a két belső védője, akik beszoptak hét gombócot a németektől meg még hármat a hollandoktól. Ez… nevetséges… Ráadásul a 4 védőből 3 belő, ami megint nagyfokú szakmaiatlanságra utal. Plusz védekező középpályás sem kapott helyet a csapatban.

De a tavaly szintén semmilyen teljesítményt nyújtó Iniesta szereplése szintén mosolygásra adhat okot, de ugyanez igaz Messire is, akinek a neve lassan pontos szinonimájává válik a motiválatlan játéknak. És itt van még Toni Kroos, akiről a fél világ azt sem tudta, kicsoda, amíg a Real Madrid fel nem vette a hűbéresei közé. Na, ha valaki, akkor ő nem volt húzóember a Bayernben. De Scweinsteiger, Robben, Ribery, Lahm és Neuer mindig azok voltak és azok is maradnak.

Ballon d’orka

Az év edzője díjról írnék még itt pár szót. Igazából a három szakember közül bárki megérdemelte volna (de legjobban Dárdai Pali), és nagyon jó helyen van Joachim Löwnél, mert VB, meg mert egy zseniális generáció ez a német válogatottban, ami részben az ő keze munkája, DE! Én mégis inkább Diego Simeonénak adnám, mert az elmúlt években gyakorlatilag csodát tett az Atleticóval. A kapacitásokból, amik a rendelkezésére állnak megformált egy eredményes csapatot, ami a küzdeni tudásával igenis belopja magát az ember szívébe.

Az év játékosa: Ezen rengeteget gondolkoztam. Vacilláltam a Schweinsteiger-Neuer-Lahm-Robben kvartett között, és tényleg nagyon sokáig nem jutottam dűlőre. Már ott tartottam, hogy pro-kontra listát írok, mert az mindig beválik, de végül arra jutottam, hogy a helyes sorrend az a Lahm-Robben-Schweinstieger-Neuer sorrend.

Az év csapata: Kezdjük a csapatom tételszerű felsorolásával, és utána majd érvelek, jó? Manuel Neuer – Philipp Lahm, Sergio Ramos, Mats Hummels, David Alaba – Bastian Schweinsteiger, Eden Hazard, Angel di Maria – Arjen Robben, Zlatan Ibrahimovic, Cristiano Ronaldo

Manuel Neuer: Neki talán jelenleg csak Thibaut Courtois lehetne vetélytársa, de egyelőre még ő sem az a szint, mint a német. Neuer a posztja forradalmasításával, és a hihetetlen mutatóival (az őszi szezonban 4 kapott gól) bebiztosította a helyét a kapuban.

Philipp Lahm: Neki adtam az Aranylabdát, talán nincs mit magyaráznom.

Sergio Ramos: A világ egyik legjobb és legkomplexebb védője. Nagyon sokat tudok és tudnék beszélni arról, hogy miért ő van ezen a poszton és nem más. Ő volt kis túlzással az egyetlen olyan pontja (Manu után) a csapatnak, amivel feltétel nélkül egyetértettem. Ramos felnőtt, és ha nem is 100%-ban, de többnyire fegyelmezett, koncentrált, jó döntéseket hoz, és védő létére megvan az a tulajdonsága, hogy képes fontos meccseket eldönteni.

Mats Hummels: De írhattam volna akár Jerome Boatenget, mert ez volt az a pont (az egyik), ahol nem tudtam dönteni. Elsősorban azért, mert mindkettejükkel kapcsolatban csak a világbajnokságon nyújtott teljesítménye van meg, mert szezon közben nem nagyon nézek meccseket – csak BL-t, azt se mindig. Azért írtam mégis Hummelst, mert nekem a VB-n meggyőzőbb volt. (Lazán lehetett volna a VB legjobbja, mert három Messi nem végzett annyi munkát, mint ő). Viszont egyes – teljesen objektív – források szerint, a bajnokságban és minden más helyzetben Boateng megbízhatóbb, és kisebb a hibaszázaléka. Vérezne a szívem mindkettőért, ha ki kellene hagynom, és Ramosért szintúgy. Ők hárman jelentik ma a világfutballban A belső védőt.

David Alaba: Nevetséges dolog, hogy kimaradt ő, mert bár a VB-n nem volt, viszont a Bayernben remekel, és ő az a balbekk, akit – az esetek 99%-ában – nyugodt szívvel állítanék a csapatomba. Neki remek váltópárja, cseréje a szintén jó évet futó – a VB-t leszámítva, de ez a poszt ebből a szempontból mumus – Cesar Azpilicueta.

Bastian Schweinsteiger: Talán magyaráznom sem kell, hogy neki miért van itt a helye ebben a csapatban. A posztján a legjobbja – kettő hasonló kaliberű játékos van azon a szinten a védekező középpályások közül, amin ő, Javi Martinez és Xabi Alonso. Nem csak azért, mert zseniális – és alulértékelt (szerintem nem Boateng, hanem ő a világ legalulértékeltebb játékosa) – játékos, hanem mert a küzdeni tudás minden porcikájában ott van, egy rosszindulatú mozdulata nincs a pályán, mentes az arroganciától, és sportemberhez méltón viselkedik.

Eden Hazard: Ezt a belga válogatottat én nyolc közé vártam, de persze az argentinokkal (Messivel) szemben esélyük sem volt továbbmenni a VB-n, így idejekorán búcsúztak, de ezen a világbajnokságon, nekem ők voltak a fekete ló. Meg Costa Rica. Hazard pedig kulcsembere ennek a csapatnak, és a VB-n nagyon tetszett a játéka. Chelsea szakértők pedig azt súgták, hogy méltánytalanul maradt ki ebből a csapatból.

Angel di Maria: Aki – ha már argentint kell mondani – akkor sokkal előbb lett volna a VB legjobbja, mint Messi. A VB-n talán az egyetlen volt a csapatában, aki nem maradt alul a várakozásokhoz képest, abban az „orrnehéz” argentin-válogatottban.

Arjen Robben: Az Aranylabda-szavazásomon is második lett, mint az Oranje szíve, és a Bayern motorjának egyik fontos alkotóelemeként.

Zlatan Ibrahimovic: Szintén nem vett részt a VB-n, de ettől még ott a helye. A 2014-es szerintem a legjobb éve volt, amióta Párizsba szerződött. Ibra egy rettentően ellentmondásos figura, én mégis kedvelem, mert nem mismásol itt, mint egyesek, felvállalja, hogy egy ideig innen-oda igazolgatott – iszonyat pénzekért – de a francia fővárosban úgy tűnik, jól érzi magát. És vitathatatlanul a világ egyik legjobbja. És imádom, azt hogy gyakorlatilag bármilyen helyzetből, bármilyen mozdulattal tud gólt szerezni.

Cristiano Ronaldo: Mert a gólérzékenysége az egyetlen dolog, amit nem lehet elvitatni tőle – azon kívül, hogy a fia rettentően aranyos. Még akkor is, ha jelentős részét tizenegyesekből szerzi. És bár 3 aranylabdát nem érdemel – SENKI nem érdemel ennyit, négyet meg főleg nem –, azért ő is a világ legjobbjai között van, és az idei szezonja után helye van ebben a csapatban.

Ó, és majd elfelejtettem, nálam a Puskás-díj sem Jamesé, hanem Dzsudzsák 25 méteres szabadrúgásgóljáé a románok ellen. Vagy ha az nem játszik, akkor Robin van Persie spanyoloknak lőtt (fejelt), vagy Tim Cahill hollandok lőtt góljának adtam volna.

Tehát nézzük a Ballon d’orka díjazottjait:

Az év edzője a férfiaknál: Diego Simeone (Atletico Madrid)

Az év férfi játékosa: Philipp Lahm (Bayern München, Németország)

Az év csapata: Manuel Neuer (Bayern München) – Philipp Lahm (Bayern München), Sergio Ramos (Real Madrid), Mats Hummels (Borussia Dortmund), David Alaba (Bayern München) – Bastian Schweinsteiger (Bayern München), Eden Hazartd (Chelsea), Angel di Maria (Real Madrid/Manchester United) – Arjen Robben (Bayern München), Zlatan Ibrahimovic (Paris Saint-Germain), Cristiano Ronaldo (Real Madrid)

Az év gólja: Dzsudzsák Balázs, Románia-Magyarország 1-1

Ti hogyan vélekedtek az idei Aranylabda-gáláról? Mit gondoltok, jó helyre kerültek a díjak? Mi a véleményetek, van még értelme Aranylabdát osztani, vagy már teljesen kiölték belőle azt, amit régen jelentett?