Boulevard of broken dreams

Sziasztok!

Nem írtam még a VB-ről, ennek pedig alapos oka van, nagyrészt az, hogy nem tudtam, mit mondhatnék, de ma úgy érzem, meg kell szólalnom. Azt hiszem, talán elmondhatom magamról, hogy egy kicsit értek a focihoz, ismerem a játékot és ismerem a technikai oldalát. Mégis, eddig akármikor spanyol meccset néztem, levetkőztem ezt, nem voltam több egy laikus szurkolónál. Aztán amikor néztem a hollandok elleni meccset, ez megtört, mert... Sok bajom volt a meccs alatt is, meg utána is, szóval vágjunk bele.

A meccset megelőzően nem számítottam könnyű mérkőzésre. Tudtam azt, hogy noha a keret alig változott, ez már nem az a válogatott, aki VB-t és EB-ket nyert. Tudtam, hogy a korábban lenyomozhatatlannak vélt spanyol foci ellen már beoltották az összes hollandot, mégis, a lelkem egy része gyermeteg módon, naivan reménykedett, és hitt a spanyolokban. Még akkor is, mikor megláttam a kezdőcsapat borzalmait, Diego Costával az élen, és Sergio Busquets-cel a középpályán. Ha van ember, aki nem való ide, azok ők, de erre majd kitérek. Túlléptem az ő kettejük jelenlétén, és leültem meccset nézni.

Mélyen megvetem a csalások minden formáját. Legyen szó egy dolgozatról, feleletről, vagy beszéljük sportról. A leggusztustalanabb dolog, amit focista csinálhat a pályán az a színészkedés. Ezért utálom Costát, Busquets-et, Pedrót, Ronaldót és sorolhatnám tovább, hogy még kiket, de nem fogom. Nem ez a lényeg. Gyűlölöm azt is, amikor a bíró részrehajló. Azt sem szeretem, ha az én csapatom felé, és azt sem, ha az ellenfél felé. Mert az én csapatomat ne vádolják azzal, hogy a bíró miatt nyert, és az én csapatom ne takarózzon azzal, hogy a bíró miatt kapott ki. A bíró meg legyen egyenes és korrekt.

Az, hogy Costa eljátszotta a nagy-halált a holland tizenhatoson belül, körülbelül annyira volt hihető, mint hogy én ötösre érettségiznék kémiából... Pontosan, semennyire. A bíró mégis befújta, Xabi Alonso belőtte, vezettek a spanyolok. Aztán fogták magukat, és ráültek az eredményre, és ez.... ez nem tetszett. És akkor végignéztem még egyszer a csapaton. Tüzetesebben átvizsgáltam őket, néztem ahogy játszanak. És eszembe jutott, hogy én miért szerettem meg őket 2010-ben, az első - Svájc elleni - meccsükön. Azért, mert minden labdának utánamentek. Mert harcoltak, mert küzdöttek, mert nem adták fel. És végignéztem ezen a csapaton, és tudjátok mit láttam? Semmit, az ég egy adta világon semmit. Ezek a fiúk - vagy legalábbis a nagy részük - olyan motiválatlan, mint a fene. A többség megnyert mindent, amit focista kívánhat. Tizenhat (16!) játékos a mostani keretből tagja volt a 2010-es VB győztes keretnek. Persze, győztes csapaton ne változtass, meg ilyenek, de most komolyan. Nézzük meg a válogatott kulcsembereinek az életkorát. Casillas 33 éves, Xavi 34, Iniesta 30. Alonso 32, Ramos 28... 11 olyan játékos van, aki 28 év alatt van. Azért ez a számot lőttem be, mert ennyi a válogatott átlagéletkora – és ez iszonyatosan magas. A csapat több mint fele efölött van, és sokan ekörül... És ez nem jó, mert elhitték, hogy ez egy aranygeneráció, és egyszerűen magasról és nagy ívben tettek a fiatalokra, és ezen kár szépíteni.

Az, amit Xavi és Iniesta a pályán nyújtott meseszerű volt, de mindketten benne vannak a korban, és már nem azt a tempót hozzák, mint régen. Mindkettejüknek vannak zseniális meglátásai, olyanok, amit tízből nyolc középpályás nem szúr ki, de eljárt felettük az idő.

Mindenki a tiki-takát szidja és temeti, holott már 2012-ben sem a tiki-takával nyertek EB-t. A tiki-taka alapvetően nem arról szólt, hogy a védelem passzolgatott egymás között olyan labdákat adva egymásnak, amik úgy vánszorognak, hogy Lipták kétszer megfordul, mire A-tól B-ig eljut. Ennek éppen az volt a lényege, hogy járatták a labdát, gyorsan, felfelé, előre egy-egy labdaérintéssel, és olyan tempóban forgattak át, amit a védelemnek esélye sem volt realizálni. És erre volt rendkívül fogékony Villa, és Torres is, bár ez utóbbi talán kevésbé. De Villa pontosan érezte azt, hogy mikor, hova kell neki menni, ahol kilépve kapni tudja a labdát. És lehet, hogy egy gólokkal nyerték a meccseiket, de helyzeteik voltak dögivel, éppen ezért.

De visszatérve a jelenre. Bevallom hősiesen, nem emlékszem minden holland gólra, és nem is fogom őket visszanézni, de abban egészen biztos vagyok, hogy a harmadik után mit éreztem. Akkor már tudtam, hogy ez a meccs veszett fejsze nyele és vérzett a szívem. A negyedik, de főleg az ötödik gól pedig különösen fájt. Látni Casillas elkeseredését szívbemarkolóan szomorú volt. Mert az én kamaszkoromnak ő a hőse, ehhez nem fér kétség. Emberileg számomra ő az etalon, és éppen ezért fizikai fájdalmat okoz látni a sikertelenségét, a kudarcát minden egyes alkalommal. Még akkor is, ha nem az ő kudarca, vagy nem csak az ő kudarca. Mert ebben benne volt mindenki. Ugyanúgy a védők, amiért ajtó-ablak helyzetben hagyták Casillast, mint a középpálya, aki gyakorlatilag megszűnt létezni, vagy a csatárok, akik üvöltő helyzeteket hagytak ki. Nem mutogatni akarok, szó sincs róla. Mert amit ezek a srácok elértek, az emberfeletti. És elfáradtak. És tudtuk jól, hogy minden korszaknak vége lesz egyszer, csak azt nem gondoltuk, hogy ennyire fájdalmas, ennyire csúnya lesz majd.

Az 5-1 után össze voltam törve, és féltettem Ikert, mert tudom, hogy az emberek hogyan bánnak a kapusokkal. Tudom, hogy mennyire nem becsülik őket, hogy milyen őrjítően nehéz dolguk van. Iker ráadásul csapatkapitány, a terhe tehát dupla. És a félelmeim beigazolódtak, mert ő lett beállítva bűnbaknak. Természetesen Maradona is rúgott bele egyet, egy undorító nyilatkozattal, a szent életű, hibátlan, az élet minden terén sikeres Maradona megengedheti azt, hogy keresztülgázoljon egy emberen, akivel talán nem is találkozott soha. Undorító dolognak tartom ezt a sajtón keresztüli kommunikációt, mert ha baja van Casillasszal, akkor menjen oda, mondja meg neki, de ez nem nagyon tartozik kettőjükön kívül másra. Ha meg nincs hozzá bátorsága, akkor takarodjon a picsába és kussoljon. Mert ugatni, meg kommentálni mindenki tud, de ilyenkor olyan könnyen elfelejti mindenki, hogy miket értek ők el.

A lehető legrosszabb dolog, amit egy edző, egy szövetségi kapitány tehet, az az ha hitegeti a játékosait, ha hitegeti a médiát a szurkolót - és most veszek egy nagy levegőt, és nem megyek bele abba, hogy Magyarországon is évek óta ez megy. Vincente Del Bosque mégis ezt tette a hollandok elleni meccs után. Azt mondta, kikaptunk négy góllal, de nem baj, mert az első félidőben jók voltunk. Nem! Ott sem voltak jók, de ha azok lettek sem volna, akkor sem szabadna egy edzőnek, egy 23 ember játékát összehangoló és irányító edzőnek azzal takarózni, hogy "de az első félidőben jók voltunk". Az összes játékosa kivétel nélkül belátta, hogy életük legrosszabb meccse volt, nem csak átélés szempontjából, de szakmailag, technikailag. Akkor egy edző miért nem tudja ezt elfogadni? Ez volt az egyik nagy bajom. 

A másik a Chile elleni meccs kezdője volt, amiben helyet kapott az a Costa, aki a tizenegyes eljátszásán kívül az égvilágon semmit nem csinált, csak hisztizett, vergődött és lesre futott. Szerepelt az a Pedro, aki szintúgy csak a száját jártatta, Busquets, aki annyiszor feküdt el a pályán, hogy számolni sem tudtam. De ők természetesen nem kerülhettek ki a kezdőből, máig nem értem miért. Nem értem, hogy miért nem sokkal-sokkal több fiatalból állt a keret. Nem értem, hogy miért a nevetségesen gyenge szezont futó Xavi, Iniesta és Pedro kapott helyet a keretben, adott esetben Llorente és Navas helyett. Nem értem, hogy ha már ott ül a padon Koke, de Gea, Fabregas vagy Mata, miért nem lehet legalább az egyiket kezdőként pályára küldeni. Mert Chile ellen egyetlen ember nyújtott értékelhető teljesítményt - David Silva. Ő egyedüliként többet futott ezen a meccsen, mint a Pedro-Costa duó a két meccsen összesen. Silva volt az egyetlen, akinek akadtak épkézláb ötletei, aki próbálkozott - meg aztán később Koke. 

Pár szót a chilei gólokról... Mindkettő a védelem gólja volt... Mert Jordi Alba ugye felmegy a támadásokhoz, de tempó ide-tempó oda, vissza már nem ér, és az ő helyén kapták az első gólt. A másodiknál pedig a Casillas által kiütött labdát nem fejelte el senki, ott volt az ember a kapuval szembe üresen, ráadásul Casillas elől ki is takarták, ő már ott verve volt. De tudom, hogy megint őt veszik elő, mert sok a balfasz, aki bele se néz a meccsbe, csak az eredményre, és azt nézi, hogy "megint kapott két gólt". És gondolkodás nélkül köpköd, fröcsög és mutogat. És az ilyet egytől egyik vízbe tudnám fojtani.

A Chile elleni meccsről kettő spanyol momentumom maradt meg - az egyik Diego Costához, a másik Sergio Busquetshez kapcsolódik. Már elnézést kérek, de egy rossz vicc az, hogy egy világbajnokságon szereplő spanyol válogatottban van olyan játékos, aki nem tud levenni egy pontosan érkező ívelés. Nem tud, vagy nem akar, nem tudom, de Costa az ellenfél tizenhatosán állva kapott egy labdát, ami háromszor lepattant előtte, mire beleért, és nem értem mire fel. Mert a három lepattanás ideje alatt levehette volna, lefordulhatott volna, és előtte volna... Nálunk a csapatban, valaki ilyen hiba után azonnal jön le a pályáról és repül a kezdőből, mert ez tarthatatlan. Mert ha kellett, akkor edzésen negyvenöt percig csináltunk sorozatban hosszú indításokat. Kibaszott unalmas volt, de már nincs ilyennel problémánk. A másik... Busquets két méterről mellélövi? Nem is kommentálom inkább.

Nem akarok vádaskodni, bíráskodni, legalábbis nem a csapat fölött. Nem az egész csapat fölött. Villa például egy másodpercet nem játszott, neki száraz lehet a lelkiismerete, ahogy Pepének és De Geanak is. Silva számomra felmentett, és Ramos is valamennyire, mert a második meccsen ő mindkét helyzetnél ott volt - és verve volt. Azpilicueta és Alba azonban lövésem sincs merre tekergett, a két védekező középpályással egyetemben. Na, mindegy, szóval vannak, akik feje felett nem töröm a pálcát - alapvetően, milyen jogon török én pálcát? A lényeg az, hogy a focival való kapcsolatomnak ez most nagyon rosszul esett, de ha most még nem is, idővel optimistán fogom látni a dolgokat és tudom, hogy lesz még jó a spanyol foci. Lesz még arany nemzedék, pláne ha nem hagyják elkallódni Thiagót, Moratát, Bartrát, Deulofeu-t, és a sor végtelen, utánpótlás van, már csak foglalkozni kellene velük.

Zárásképpen azt hiszem nem is beszélek már sokat, csak még egy gondolat. Én azt hiszem, hálás vagyok a spanyol válogatottnak, amiért spanyol szurkolóként megélhettem velük azokat a sikereket, amiket megéltem. Egy világbajnoki címet, és két Európa-bajnoki győzelmet. A 2010-es világbajnoki döntőt, annak minden dicsőség-teli percét, hogy láthattam őket a jó időkben. És milyen szurkoló lennék, ha a rossz időkben magára hagynám a csapatomat? Szóval én továbbra is azt mondom: 

¡Viva España!

Az elkeseredett, 
de a spanyolokban töretlenül hívő Dorka